“Feltétel nélküli szeretet” címet adott cikkének Trombitásné Hargitai Judit, amit Szvámi Adzsaja “A jóga két útja” című veszprémi előadásáról írt.
“Izgalmas várakozás és rendkívüli érdeklődés előzte meg Szvámi Adzsaja, beavatott jógamester előadását, aki életfeladatául azt kapta, hogy összekösse a keleti jóga és a nyugati pszichoterápia tanításait. Veszprémi előadásának címe a Jóga két útja: önfejlesztés vagy önfeltárás?. Szvámi Adzsaja Szvámi Ráma első nyugati beavatottja, a „Jóga és a Pszichoterápia” című könyv társszerzője. A pszichológia doktora és jógi egy személyben.
Szvámi Adzsaja Veszprémben
Megdöbbenve tapasztaltam, hogy Szvámi Adzsaja teljesen olyan volt élőben, mint a plakátokon. Nem, még magával ragadóbb, vonzóbb, karakteresebb. Egész lénye szeretetet, melegséget és mérhetetlen belső békét sugárzott. Az előadását ülve, mindenféle segédeszköz (nagy kézmozdulatok, erőteljes gesztusok, rajztábla, fényképek, power-point bemutató stb.) nélkül tartotta meg. S így eszköztelenül ért el teljes figyelmet, közvetített olyan tartalmat, amit az ember az egész életén át magával visz, ami útravalóul szolgálhat. S mi ez az útravaló?
Az előadását rövid gyakorlattal kezdte. A magunkba nézés, az önvizsgálat célja az volt, hogy rádöbbentse a hallgatóságát, hogy nem vagyunk képesek elfogadni saját magunkat olyannak amilyenek most és itt vagyunk. Mindig fejleszteni kell magunkat, hiszen úgy nevelkedtünk, mélyen belénk ivódott, hogy nem vagyunk elég jók. Folyton a hibáinkra koncentrálunk. Az a gondolat, hogy jók vagyunk, úgy ahogy vagyunk teljesen idegen tőlünk.
A jógázás, a gyakorlás folyamatos erőfeszítés. A spirituális előrehaladáshoz erőfeszítésre van szükség. Az erőfeszítésed a köteléked. Nem ok-okozati kapcsolat, hanem direkt kapcsolat van a két fogalom között. Hogyan tudjuk feloldani ezt az ellentétet?
Míg a Rádzsa jóga dualista szemléletű, addig a Dzsnána jóga a tudás, a bölcsesség jógája. Ez utóbbi magában foglalja az advaita védánta filozófia tanításait. Az advaita jelentése: nem kettő, azaz a teremtés és a teremtett lények egységét tekinti valóságnak. A védánta szó pedig a Védák, vagyis a tudás beteljesedését, vagy teljességét jelenti. Úgy, ahogy a két ujjunk is egy testhez tartozik, minden emberi lény is egy „forrásnak” – amit hívhatunk Istennek, tudatosságnak, teremtésnek – a része. Tehát mindannyian, ennek az egy létezésnek a teljes és tökéletes részei vagyunk. Akkor mi a gond? Miért nem így élünk?
Mese az oroszlánkölyökről
A fentiek szemléltetésére az előadó elmesélt egy indiai gyermekmesét. A mese azzal kezdődik, hogy megszületik egy kedves, aranyos oroszlánkölyök. Ezután nem sokkal az egész oroszlán csapat vadászni indul. Az oroszlánok egy juhokból álló nyájra támadnak rá. Nagy csete-paté, felfordulás, vérre menő csata dúl. A zsákmányszerzés végeztével a kis oroszlán a bárányok között találja magát, akik befogadják, felnevelik, megtanítják bégetni és megtanítják félni a nagy ragadozóktól. Félelmük nem volt alaptalan…. Amikor a kis oroszlán már felnő a bárányok között, az oroszlánok csapat ismét megtámadja a bárányokat. A bárányok közt felnőtt oroszlán teljesen úgy viselkedik, mint egy igazi bárány. Ő is védi magát, menekül az oroszlánok karmai elől, és béget. Az oroszláncsapat egyik tagja megkérdezi az oroszlánt, hogy miért viselkedik úgy, mint egy bárány. Először nem érti a kérdést. Nem tudja, miről beszél a másik, de mikor az odavezeti egy patakhoz, s szembesíti a tükörképével, rádöbben az igazságra.
Az eltévedt „bárány” ismét csatlakozik az oroszlánokhoz. Nem kell semmit tennie, hogy másnak látsszon, más legyen. Mi is olyanok vagyunk, mint az a mesebeli kis oroszlánkölyök. Nem vagyunk tisztában eredeti természetünkkel…
Ki vagyok én? A kérdés megválaszolását segíti az önvizsgálat vagy önfeltárás gyakorlata. Én egy spirituális lény vagyok, aki emberi tapasztaláson megy keresztül. Ezt nem elég az elménkkel tudni, ezt minden sejtünkkel éreznünk kell. Mint fentebb már említettük, a jóga gyakorlása, a spirituális fejlődés során nem célravezető az önfejlesztés. Tehát a két út közül marad az önfeltárás. Az önfeltárás során két alapelvet érdemes követni az ahimszát és a szatját. Az ahimsza, a nem ártás elve ebben az esetben azt jelenti, hogy elfogadjuk bármit is tapasztalunk, mindegyik testrészünket, mindegyik tulajdonságunkat elfogadjuk ott ahol van, úgy ahogy van. S ennek az elfogadásnak egyben hitelesnek és őszintének kell lenni (szatja). Tehát a spirituális fejlődés követendő útja: a feltétel nélküli szeretet.
A rossz dolgok okozója, hogy nem árad elég feltétel nélküli szeretet bennünk. Az elfogadás pillanatában ez a feltétel nélküli szeretet elég teret kap, és a probléma elkezd magától feloldódni. A betegségek esetén nem magát a betegséget kell elfogadni, hanem annak tüneteit. Ez nem biztos, hogy egyből gyógyít, de lehetőséget, nagyobb teret ad a személyiségünkben támadt „hasadékok” megszüntetésére, és énünk „újraegyesülésére”, integrációjára.
Tehát a megoldás, az életfilozófia, a kulcs: a feltétel nélküli szeretet, amit nemcsak magunkkal, hanem másokkal szemben is gyakorolnunk kellene. Ilyen egyszerű?
Az előadás kapcsán szeretnénk köszönetet mondani Tamás Katalinnak, aki megszervezte a jógi magyarországi látogatását és Holló D. Imolának, aki anyanyelvünkre fordította szavait.”
Szerző: T. Hargitai Judit
Forrás
Kép: https://www.pexels.com/photo/woman-sitting-on-rock-doing-heart-hand-gesture-1399034/