Élet a Himalája mestereivel – Szvámi Ráma

Az Élet a Himalája Mestereivel egy különleges könyv Szvámi Ráma személyes tapasztalatairól, mely Mahatma Gandhi, Rabindranath Tagore, Sri Aurobindo, Ramana Maharishi valamint számos himalájai bölcs életét, tanításait mutatja be. A kötetet Szvámi Adzsaja állította össze, többek között a hajnalig tartó beszélgetéseik során magnóra vett anyagokból. Letöltés a lejjebb található linkre kattintva.

Élet a Himalája mestereivel

Élet a Himalája mestereivel

Szvámi Ráma történetei

Szvámi Ráma a 20. század egyik legnagyobb szellemi tanítója volt. Mesterei biztatására érkezett Amerikába, hogy népszerűsítse a jóga bölcsességeit. Itt találkozott Szvámi Adzsajával, aki egy vele készült interjúban így mesél erről: “Swami Ráma arra biztatott, hogy alapítsak meditációs központot a városban, ahol akkoriban éltem. Gyakran jött hozzám látogatóba, és tartott workshopokat az érdeklődő hallgatóknak. Minden ilyen alkalommal nálam szállt meg hétvégén, és éjjelente tanított. Rendszeresen hajnal 3-4-ig beszélgettünk. Hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam, hogy ennyi figyelmet kapok. Az együtt töltött idő alatt sztorikat mesélt gyermekkoráról, arról, hogy milyen volt a saját gurujával, és más spirituális mesterekkel. Magnóra vettem ezeket a roppant izgalmas beszámolókat, amelyek később egy könyvvé álltak össze: Élet a Himalája mestereivel lett a címe. Őt tekintem a spirituális apámnak, és úgy éreztem, benne találtam meg azt a vezetőt, akit egész életemben vártam. Később ő avatott szvámivá a Gangesz partján.”

Élet a Himalája mestereivel – Letöltés

A könyv letölthető erről a linkről. A forrás a dropbox internetes oldal, a linken található anyagért felelősséget nem vállalunk.

Előadás

Szeptemberi, első magyarországi látogatása során személyesen is felteheted Szvámi Adzsaja-nak a kérdést, hogyan született ez a könyv Szvámi Rámával. A szvámi programjai itt találhatóak: Ajaya program

Tartalomjegyzék

Bevezetés – Szvámi Adzsaja
I. Szellemi nevelés a Himalájában
II. A mester tanít
III. A közvetlen tapasztalás útja
IV. Az alázat megtanulása
V. A félelem legyőzése
VI. A lemondás útja
VII. Különféle utak tapasztalatai
VIII. A nagy vallásokon túl
IX. Isteni védelem
X. A tudat erői
XI. Gyógyító erő
XII. A mester kegyelme
XIII. Uralom élet és halál felett

Részletek a könyvből

Gurudévám és szüleim

Apám közismert, tanult szanszkrit-tudós volt, valódi szellemi ember. Falujában leginkább bráhmanák éltek, akik eljöhettek hozzá tanácsot kérni, és tanulhattak nála. Szüleim szerényebb vagyonnal rendelkeztek és nagylelkű földbirtokosok voltak, apám nem maga szántotta földjeit, de a termést megosztotta azokkal a munkásokkal, akik neki dolgoztak.

Élet a Himalája mestereivel - az angol nyelvű könyv borítója

Élet a Himalája mestereivel – az angol nyelvű könyv borítója

Apámnak egyszer fél évre nyoma veszett, senki sem tudta hová tűnhetett. Családja arra a következtetésre jutott, hogy vagy meghalt, vagy egy lemondott rendbe lépett. Valójában arról volt szó, hogy hosszabb időre visszavonult, mert gondjai támadtak spirituális gyakorlataival. Intenzív meditációba merült a Haridvarhoz közeli Mansa Devi-hez tartozó erdőben. Mesterem, aki egy útja során Mansa Devi-n haladt keresztül, egy este pont arra vetődött, ahol apám meditált. Apám, mesterem láttán azonnal tudta, hogy gurudévája talált rá. A mester és tanítvány közti efféle kezdeti kontaktusban, a két szív egymásra érez, és spontán módon megnyílnak egymás felé. Ez egyetlen pillanat alatt megtörténhet. Rögtön kommunikálni kezdtek egymással, tettek és szavak nélkül is. Mesterem egy hétig maradt ott, útmutatást adva apámnak, majd végül utasította, hogy térjen vissza otthonába. Szüleim 1700 méteres magasságban éltek Uttar Pradesh hegyei között.

Anyám közben feladta a reményt, hogy apám valaha is visszatér és komoly vezeklő gyakorlatokba kezdett.

Amikor apám hazatért, beszámolt anyámnak az őt Mansa Devinél beavató mesterrel történt találkozásáról és vele kapcsolatos tapasztalatairól. Azt mondta anyámnak, hogy a mester szerint, lehet, hogy ők már negyvenharmadik és hatvanadik évükben járnak, de fiúk születik majd, aki szintén a mester követője lesz.

Mesterem két évvel később felbukkant a hegyek közül és elment meglátogatni szüleimet. Amikor megérkezett, apám éppen vacsorázott, és anyám nyitott neki ajtót. Anyám, anélkül, hogy tudta volna ki érkezett, arra kérte, hogy várjon egy kicsit, mert férje éppen vacsorázik, és ő éppen most tálal. A vendég érkezését hallva, apám felugrott az asztaltól és az ajtóhoz sietett. Mesterem azt mondta:

Nem enni jöttem, vagy azért, hogy a vendégszeretetekkel éljek. Mást szeretnék tőletek.
Mindenem a tiéd – mondta erre apám.
A fiadra van szükségem.
A mi korunkban valóságos csoda lenne, ha fiúnk születne, de ha így esne, a tiéd lesz – válaszolták szüleim.

Tizennyolc hónapra rá megszülettem. Azon a napon, amikor megszülettem, mesterem megjelent a házunknál, és megkérte anyámat, hadd vehessen a kezébe. Anyám, újszülött gyermekét védelmező anyaként vonakodott teljesíteni mesterem kérését, de apám arra kérte, tegyen eleget neki. Mesterem, miután néhány percig a kezében tartott, visszaadott anyámnak és a következő szavakkal fordult hozzá:

Viseld gondját; később megint eljövök majd, és magammal viszem.

Mesterem három évvel később tért vissza és egy jobb fülembe suttogott mantrával avatott be. Mondtam neki, hogy én már ismerem ezt a mantrát, és mindig is emlékeztem rá, mire így válaszolt:

Tudom. Csak megerősítettem azt, amire emlékszel.

Kisgyermekként egyáltalán nem kötődtem a szüleimhez, hanem mindig mesteremre gondoltam és folyamatosan tudatában voltam a jelenlétének.

Olyan sokat gondoltam rá, hogy szüleim néha már idegennek tűntek a szememben. Mindig azt gondoltam magamban: „Nem ehhez a helyhez és nem ezekhez az emberekhez tartozom.” Anyám időről időre megvizsgálta a jobb fülemen található lyukat, ami már születésemtől fogva ott volt. Jel volt ez, amit mesterem már születésem előtt megjósolt. Anyám időnként könnyezve mondogatta: „Egy nap elhagysz minket, elmész innen.” Szerettem szüleimet, de valójában nagyon vártam már azt a napot. Már – életkoromhoz képest – nagyon korán visszaemlékeztem arra, hogy életem célja korábbi életem befejezetlen küldetésének lezárása. Gyermekként tisztán emlékezetemben éltek még előző életem részletei.

Minden este felébredtem, mert mesterem rendszeresen, újra és újra megjelent álmaimban. Ez felizgatta, és aggodalommal töltötte el szüleimet, akik papokkal, orvosokkal és asztrológusokkal tanácskoztak a dologról, hogy rájöjjenek, mi bajom lehet, de mesterem egy küldönc útján megüzente nekik, hogy ne aggódjanak, mert nincs semmi bajom.

A faluban, ahol éltünk lakott két idős özvegyasszony, akikkel sokszor elüldögéltem, jövőbeli terveimről beszélgetve. Nagyon jámboréletű emberek voltak. Folyton azt ajánlgatták, hogy menjek el középiskolába tanulni. Végül is rábeszéltek a dologra, de hamarosan otthagytam az iskolát és nem mentem vissza többé. Úgy éreztem, hogy semmi hasznom nem származik belőle, ha időmet egy efféle iskolára vesztegetem.

Néhány évvel később szüleim meghaltak és én mesteremhez szegődtem. Tanítani kezdett, noha nem ment neki könnyen. Ritkán fordult csak elő, hogy nem „atyámnak” szólítottam volna, mert egyáltalán nem kötődtem vérszerinti apámhoz. Apám sohasem hiányzott, mert többet kaptam mesteremtől, mint amit egy apa valaha is a gyermekének adhat. Mesterem nem egyszerűen csak olyan, mintha az apám lenne, jóval többet jelent nekem.

Minden egyes gondolatomat ismerte.

Ha arra gondoltam, hogy nem akarok meditálni, mosolyogva nézett rám.

Rendszerint megkérdeztem: „Miért mosolyogsz?”

Mire ő így válaszolt: „Nem akarsz meditálni.”

Ez segített, mert biztosan tudtam, hogy nem csupán tetteimmel, és beszédemmel kapcsolatban ad útmutatásokat, hanem gondolkozásom és érzelmeim tudatosításával is foglalkozik. Féltem nemkívánatos dolgokra gondolni, de valahányszor valami olyasmire gondoltam, amit rossznak éreztem, ő továbbra is szeretettel vett körül. Sohasem akarta befolyásolni a gondolataimat, de szokása volt, hogy ráébresszen gondolkozásom milyenségére. A tanító mindig szeretettel fordul tanítványához. Az igazi tanító sohasem marasztalja el tanítványát, függetlenül attól, hogy az, mennyire viselkedett helytelenül. A tanító inkább óvatosan segít, és helyes irányba terel. Egy gyerek lehet bármilyen rossz, az igazán szerető anya továbbra is szeretettel viseli gondját. A mester ugyanúgy neveli tanítványát, ahogyan egy anya a gyermekét: szeretettel veszi körül, szelíden bánik vele, és ellátja tanácsokkal.

Nem tudtam, mit adhatott volna egy anya és egy apa, de mesterem mindent megadott. Sohasem várt érte cserébe semmit és nekem sem volt semmim, amit neki adhattam volna. Végtelen szeretetet érzek iránta, mert mindent megtett értem – tanított, felkészített – és én mindmáig képtelen voltam bármit is tenni érte. Egy mesternek semmire sincs szüksége. A valódi spirituális vezetők semmit sem kérnek, de mindent odaadnak.

Az igazi tanító a végsőkig önzetlen, és jobban szereti tanítványait, mint apa a gyermekét. Egy apa általában világi javakban részesíti gyermekeit, segíti őket, míg felnőnek, a világi életre készít fel. A szellemi atya azonban önzetlenül nyújtja azt, amit sohasem kaphatunk meg egy apától, és senki mástól sem. A spirituális hagyomány kivételével sehol sem láttam erre példát. Az apa és az anya életet ad, felnevel, tanít, vagyonát adja, de egy gurudéva azt a tudást adja át tanítványainak, mely saját közvetlen tapasztalatából származik.

A jóga hagyományaival kapcsolatos tudás átadása pontosan olyan, mint amikor egy apa a birtokát adja át a fiainak. A mester isteni szeretete nem hasonlítható az emberi szeretethez, mert olyasvalamiről van szó, amit csupán a szív érthet meg, és az elme sohasem képes felfogni. A valódi spirituális hagyomány szellemében a tanító oly sokat ad tanítványának, hogy ezzel elárasztja és átformálja annak életét.

Miután jó darabig mesterem mellett maradtam, elküldött Gangotriba, hogy egy hittestvérem társaságában éljek, aki az Írásokra kezdett tanítani. Hittestvérem szeretett, de nem értette más szádhuk elleni lázadozásomat, és nem nézte jó szemmel a velük folytatott állandó vitáimat. Viselkedésemmel kapcsolatban ellenséges hangvételű üzeneteket küldözgetett mesteremnek, aki aztán értem jött és egy időre magával vitt, de később mindig visszaküldött hozzá. Nem szerettem vele lenni, és akkor sem éreztem jól magam, amikor olyan helyzetbe kerültem, hogy családoknál kényszerültem vendégeskedni, de erre szerencsére csak ritkán került sor.

Egy nap kíváncsiskodni kezdtem hittestvérem életével kapcsolatban, újra és újra arról kérdezgettem, hogy hol született. Akkor még nem tudtam, hogy a szvámik sohasem beszélnek a múltjukról, de esetemben kivételt tett, és elárulta, hogy hol született. A mesterek és bölcsek nem foglalkoznak a múltjukkal, nem tulajdonítanak jelentőséget születésnapjuknak, életkoruknak és születési helyüknek sem. Nem szeretnek vérszerinti rokonaikról beszélni. A beavatási szertartás alkalmával a szvámi maga végzi el az utolsó rítusokat, és aztán tudatosan feledkezik meg születési helyéről és azokról az emberekről, akikkel korábban élt. A szvámik körében nem szokás a múltról beszélgetni. Múltjukat halott múltnak nevezik, mert úgy gondolják, hogy újjászülettek. Ugyanezeket a kérdéseket mesteremnek is feltettem, aki állandó kérdezősködésemre végül elárult egy-két dolgot élete korábbi szakaszáról. Megtudtam, hogy egy nyugat-bengáli bráhmana családban született.

Rokonait egy olyan bölcs avatta be, aki időnként lejárt a Himalájából és azon a környéken vándorolt. Mesterem, aki szüleinek egyetlen fiúgyermeke volt, már fiatalon árvaságra jutott. Ekkor vette magához az imént említett nagy-tudású bölcs. Mesterem úgy nyolcvan éves lehetett, amikor ezt elmesélte nekem. Bengáli kiejtéssel beszélt, és noha nem használta az anyanyelvét, olykor bengáli dalokat énekelt. Szanszkrit nyelvtudós, de tud angolul és sok más nyelven is.

Bengáli utazásaim során egyszer ellátogattam mesterem szülőfalujába. Egykori lakóhelyének híre-hamva sem volt, és arra gondoltam, hogy egy mesterem nevét megörökítő szamádhit kellene ott építeni, ő azonban megtiltotta. A faluban két nyolcvanéves hölgy kivételével senki sem emlékezett már mesteremre. Ők mesélték el, hogy egy himalájai mester jelent meg és vitte magával tizennégy éves korában. „Igen, határozottan emlékszünk rá” – mondták, és érdeklődtek, hogy él-e még, ha igen, akkor merrefelé. Élete további alakulásáról is kérdezősködtek.

Mesterem egy barlangban él, csak napkeltekor jön ki, és egy órával később már megy is vissza meditálni. Naponta kétszer áll fel meditációs testhelyzetéből. Olykor a barlang környékén sétál, máskor napok telnek el, és egyáltalán nem lép ki onnan. Három-öt haladó tanítvány mindig ott él vele. Mesterem és tanítványai a három téli hónapra 2000-2500 méteres magasságig ereszkednek le. Előfordul, hogy Nepálba utazik, és egy Namcsabazzartól körülbelül 11 kilométerre található helyen él néhány hónapig.

Általában kecsketejjel él, olykor azonban egy kis, fekete shjama tehén tejét issza. A fekete tehén már-már háziállatnak számít, az ott időző tanítványok ügyelnek rá. Mesteremnek időről időre egy felerészt vízből, felerészt kecsketejből készített italt vittem. A nélkül adtam neki, hogy kérte volna, és ha azt láttam, hogy nem nyúl hozzá, akkor elvittem.

Később megint vittem neki tejet. Ez volt egyetlen tápláléka.

Mesterem folytonos szahadzsa-szamádhi* tudatállapotban van, nagyon keveset beszél. Egyszer kilenc hónapig éltünk együtt úgy, hogy szinte egyáltalán nem beszéltünk egymással. Csaknem végig csukott szemmel, meditációban ülve töltöttük az időt. Én is tettem a dolgom és ő is tette a dolgát. Nem kellett szóban érintkeznünk. Összhangban voltunk, értettük egymást, így szükségtelen volt beszéd útján érintkeznünk. Beszédre akkor van szükség, ha két ember nem érti meg egymást, a megértés érdekében, a szóbeli közlés azonban a kommunikáció szegényes formája. Mi már egy ennél mélyebb szinten kommunikáltunk egymással, így nem is volt szükség szavakra. Mesterem és én is jobban hittünk a szavak nélküli kommunikációban. Mosolyogva válaszolt ostoba kérdéseimre. Nagyon ritkán szólalt meg, de megteremtette fejlődésem feltételeit.

Vannak, akik Bengáli Baba néven ismerik mesteremet, mások egyszerűen Babadzsinak hívják. Azért hívom gurudévámat „mesternek”, mert nem találok rá ennél jobb szót. Iránta érzett szeretetem örök törvényhez hasonló. Tanításaiban sohasem találtam semmit, ami valótlan lett volna, és sohasem láttam önzőnek semmiben. Isteni szeretet töltötte meg minden tanítását, akár tetteiről, beszédéről vagy hallgatásáról volt szó. Szavaim elégtelenek, képtelenek kifejezni mesterem nagyszerűségét. Őszintén hiszem, hogy a halhatatlan bölcsesség jógija, és a Himalája egyik legnagyobb mestere. Életcélja, hogy a felkészülteket elvezesse a megvilágosodáshoz, hogy szeresse, védelmezze azokat, akik még csak most készülnek fel, és utat mutasson nekik. Bárki is kerül bajba, ha mesteremet emlékezetébe idézi, segítségre lel. Meggyőződtem róla, hiszen számos esetben sok más emberrel együtt én magam is tapasztaltam ezt.

Ha sűrű programom közepette időt szakítok magamnak, erős vágy ébred bennem, hogy visszamenjek hozzá, mert számomra ő az egyetlen, aki utat mutathat. Bárhol legyek is, minden lehetséges formában tisztelettel és odaadással fejezem ki iránta érzett rajongásomat.

Ha hibákat követek el, úgy azok az én hibáim, de ha valami jó is van az életemben, akkor az, tőle ered.